2015. július 16., csütörtök

6.Harry nincs jól? - Kórházi vizit

Drága olvasóim! Köszönöm a sok visszajelzést és az új feliratkozókat is! Nagy örömöt okoztatok vele! Szívem szerint hamarabb is hoztam volna ezt a részt, de épp nyaralok, ezért csak telefonról tudtam írni most is, mert volt egy kis időm. Tudom nem lett a legjobb rész és előre elnézést kèrek, hogy ennyire rövid lett a gépelési hibákról nem is beszélve, de így elég nehéz! Remélem, hogy továbbra is megalyándékoztok néhány kommentel és pipával. Jöhet hideg meleg és várom a feliratkozókat is!
Mivel összegyűlt a 10 rendszeres olvasó, ígértem egy dupla részt. Csak két hét múlva megyek sajnos haza, de akkor is csak pár napra. Amint hazaértem megírom a dupla részt, tele fordulatokkal. Nem tudom, hogy előtte hozok-e még részeket, mindenkép megpróbálok!
                    Jó olvasást! :)

- Gyere! - mondtam, épp olyan hangerővel, hogy meghallja az illető.
- Szia. - lépett be a szobám ajtaján Harry. Szemeim kikerekedtek és rémülten pillantottam rá. Ő is zavarban volt.
- Szia. - nyögtem ki végül és felhúztam lábaimat. Én azt hittem be jön. Leül az ágyamra és beszélgetünk. De ez nem egy beköszönés volt, sokkal inkább egy elköszönés, mivel ezután szótlanul zárta be maga után az ajtót. Felpattantam az ágyamról és hirtelen felindulásból  futottam Harry után, aki ekkor már zárta a bejáratot, de épp sikerült még kinyitnom előtte. Megszeppenve álltam meg. Az óriási jade szemeivel kérdőn meredt rám.
- Hova mész? - dadogtam. Harry szája apró mosolyra húzódott.
- El. - fürkészte arcomat, de továbbra is úgy beszélt velem mint egy lábtörlővel. Felsóhajtottam, majd hátra léptem egyet, hogy bezárhassa a bejáratot, amit gondolkozás nélkül, azonnal meg is tett. Szemeimet dörzsölgetve feküdtem vissza az ágyamba, majd magamra húzva a takarót, lehunytam szemeimet. 
...
- Jill! - simított végig hátamon egy meleg kéz. Komótosan nyitottam ki szemeimet. Különösen fáradt voltam. 
- Mennyi az idő? - kérdeztem összezavarodottan, mikor szembe találtam magam Niallel, aki ekkor az órámra pillantott.
- Hajnali fél négy lesz. - ráncolta homlokát, majd felkapcsolta a villanyt. A hirtelen fény hunyorgásra késztetett. Miért keltett fel?
- Fent van? - lépett be most Liam. Hangja aggodalmasan csengett.
- Nem teljesen. - nézett hátra a szőkeség. Képtelen voltam felkelni, annak ellenére, hogy komolynak tűnt a helyzet.
- Be kell mennünk a kórházba. Itt maradsz? - guggolt ágyam mellé Liam. Erre kipattantak a szemeim. 
- Történt valami? - ültem fel ijedten, majd kinéztem a nappaliba, ahol Louis telefonálgatott. Ha ők itt vannak rendben, akkor csak Harryvel lehet valami.
- Igen sajnos. Nyugodj meg! Útközben elmondjuk mi van. - állt fel és én is felpattantam.
- Harry nincs jól? Ő van a kórházban? - húztam fel a cípőmet és kabátomat gondolkodás nélkül, majd még visszarohantam a telefonomért a szobámba.
- Igen. Úgy tűnik bulizni ment az este és rosszul lett. Ki hívták a mentőket, de pontosan mi sem tudjuk mi történt vele. - idegesen lèpkedtem a fiúk mellett. Szörnyen aggódtam Harryért. Nem is értettem, hogy miért kavart ez fel ennyire.
A liftbe érve eszmélten csak fel arra, hogy       a pizsamámban jöttem el, ami egy pólót takar csupán. Így mégse mehetek be a kórházba.
- Baszki. - törtem meg a csendet, erre mindhárman rám kapták a tekintetüket.
- Mi a baj? - kérdezte Louis, mire csak csupasz lábaimra mutogattam.
- Szerintem nem gond. - mondta. Én se szerettem volna különösebben foglalkozni ezzel. A parkolóházba érve, azonnal megpillantottam az ismerős kocsit. Liam pattant a kormány mögé, míg a srácok azt mondták, üljek előre. A kórházba vezető út csöndesen telt. Mindenki nyugtalanul bámult ki az ablakon. 
- Erre! - vezetett minket az óriási épületbe Louis, majd a portára ment, ahol ezt a feladatot egy nővér vette át tőle.
- Bemehetnek hozzá. Már ébren van. - lépett arrébb és már nem csak Louishoz beszélt. Én mentem be utoljára az ajtón. Ahogy megpillantottam össze szorult a szívem. Fogalmam sem volt arról, hoy mi történt vele, de tudni se akartam. Megálltam az ajtóban és sápadt arcát kezdtem vizslatni. Szörnyen nézett ki. Szemeimbe könnyek futottak, de nem engedtem ki őket. Most nem. 
- Szívrohamot nem csak az öregek kapnak? - hallottam meg Niall hangját. Szívrohama volt.
- Mi a fenétől volt szívrohamod? - foglalt helyet egy széken Lou.
- Még nem tudják. - válaszolta és rám vezett tekintetét. Én továbbra is csak az ajtóból bámultam. Éreztem, hogy tekintete arcomról egészen a lábaimra csúszik. 
- Szia. - nyögtem ki, mikor a többiek is rám néztek.
- Nem jössz beljebb J.? - vigyorgott. J.? Mióta hív így? Mintha az egyik Gossip Girl  epizódba csöppentem volna.
Bólintottam, majd az ágy mellé sétáltam.
- Szóval mi ez a ketyere itt rajtad? - kérdezte Liam a karjára rögzített fehér gépre mutogatva.
- Elvileg egy hétig rajtam kell lennie. Jelzi, ha túl magas a pulzusom. Pittyegő hangot ad. Elég idegesítő magyarázta.
- Szóval ha valamiért nagyon ideges vagy rákezd? - ráncolta homlokát Tomlinson.
- Vagy ha valami miatt nagyon boldog. - bólogatott.
- Hát ez a veszély nem fenyeget. - jegyeztem meg, de nem terveztem, hogy hangosan ki mondom. Csupán kicsúszott. - Ne haragudj... Én nem úgy értettem. - szabatkoztam, miután a többi fiútól kaptam néhány rosszaló pillantást. - Mikor jöhetsz ki? - kérdeztem. 
- Már ma elmehetek ha satabilnak érzem az állapotom. Csak figyelnem kell az étrendemre meg a többi szarságra amit ilyenkor elmondanak.
- Igen azért mondják, mert "szarságok". - forgatta a szemeit Liam.
...
Louis és Niall hazamentek, miután kiderült, hogy nem sikerült bezárniuk a lakást. Liam pedig elment valami élelemért, mert már mind megéheztünk, így kettesben maradtam Harryvel. Csendben méregetett továbbra is. Kínosan éreztem magamat.
- Annyira aggódtál értem, hogy nadrágot húzni sem volt időd, úgy siettél hozzám? - húzta önelégült mosolyra ajkait.
- Mindenki megrémül ha hajnali négykor azzal keltik, hogy be kell mennünk a kórházba. Azt se tudtam mi történt. - mentegetőztem, de valójában én is tudtam, hogy tényleg úgy van, ahogy Harry mondja.
- Aha, persze. - forgolódott az ágyban. Kellemetlen volt, hogy nem tudtam mit mondani neki. Illetve tudtam volna, de nem mertem. Nem tudom, hogy reagált volna. Ilyenkor olyan nagyképűen viselkedett és olyan zárkózottan. Kabátzsebemből elővettem a telefonomat, majd Harry nevére kopintva a fülemhez emeltem a telefont.
- Most meg kit hívsz? - forgatta szemeit, majd furcsán pillantott a kis asztalon rezgő készülékre. Felhúzott szemöldökkel mutatta felém, de nem reagáltam. 
- Halo? - vette fel végül. Valójában csak szerettem volna megteremnetni azt a hangulatot, mint mikor esténként telefonálunk. Akkor megnyílik előttem és ez fordítva is így van. 
- Szia. - mondtam halkan és az ágya végében foglaltam helyet.
- Szia Jill. - csak ekkor néztem szemeibe. Arcán most egy őszinte mosoly helyezkedett el. Akaratlanul is elmosolyodtam.
- Mi történt veled? - nevettem fel halkan.
- Igazság szerint, én magam sem tudom. - értetlenül vizslattam arcát.
- Részeg voltál? - kérdeztem elszomorodva. Nem válaszolt. - Az alkohol  fogyasztók mind futnak valami elől. És te Harry? Mi elől menekülsz? - kérdeztem. Állkapcsa megfeszült. Továbbra sem volt hajlandó válaszolni, vagy beszélni velem, de a karjára rögzített szerkentyű hangos sípolásba kezdett. A telefont elvettem a fülemtől és ijedten álltam fel az ágyról. Egy nővér azonnal berontott a szobába.
- Semmi gond nem történt. - nézett rám, miután leállította. - De most jobb lesz ha ön távozik. - kísért ki az ajtón. Harry szótlanul figyelte a történéseket. Teljesen összezavarodtam. Ennyire felidegesítettem volna?

2015. július 10., péntek

5.Gyűlölöm, hogy nem tudom gyűlölni - A telefon beszélgetés

Sziasztok!
Meghoztam az új részt! Remélem, hogy elnyeri a tetszéseteket, mert úgy láttam, hogy nem túl nagy az érdeklődés, legalábbis nem mutatjátok. Vártam a kommenteket, mert ezek tényleg sokat jelentenek. Nektek írom, de hogy ha nem jeleztek vissza, akkor semmi kedvem nem lesz magamnak írogatni. Ezért is van, hogy nehezen veszem rá magamat arra, hogy megírjam a következő részt. Nem szeretnélek titeket zsarolni vagy azt mondani, hogy ha nincsenek kommentek nem hozok új részt. Isten ments! Csak szeretném ha egy-két kommentel megajándékoznátok. Mindegy, hogy jó vagy rossz a véleményetek, írjátok le nyugodtan.
Jó olvasást! :)

- Gondoltál már arra, hogy elmész? Hogy elmenekülsz a gondok és az emberek elől? Mert én már igen. Néha túl sok felelősséget kell vállalnunk és ez minden döntésünket megnehezíti. - szóltam pár perc csönd után a telefonba. Lassan éjfélt ütött az óra, de én még mindig Harryvel telefonáltam. Körülbelül egy hét telt el azóta, hogy először felhívott, miután kiviharzott a szobámból. Az eltelt napokban semmi sem változott. Ő továbbra is az a zárkózott és megjátszott személy napközben. Sokszor mond nekem sértő és durva dolgokat, de mikor este befekszünk az ágyba, azonnal hív és úgy beszél velem mint  a legnagyobb bizalmasával. Megértem őt és ő is engem. Minden napom fénypontja az éjszaka. Befekszem az ágyba és csak azt várom, hogy megcsörrenjen a telefonom. Beszélünk. Néha csak pár percet, de van hogy órákat is. Annyival másabb. Annyival nyíltabb. Olyan mint az igazi Harry. De minél mélyebbre ásta magát a telefonos kapcsolatunk, annál nehezebb volt napközben szemben állnunk egymással. De nem csak ezzel kellett szembe néznem. Olyan sokszor voltam már ilyen állásban és sűrűn is előfordult, hogy valaki a szívembe lopta magát, mégis annyira szörnyen érzem most magam. Harry annyira jó ember. Én tudom, hogy az. Egyszerűen csak átérzem amit ő és emiatt még nehezebb fájdalmat okoznom neki. Még ha nem is közvetlen kapja, de még a szemébe is hazudok. Nemrég olyan gondolatok is felmerültek a fejemben, hogy mi lesz akkor ha letelik az idő amit velük tölthetek? Mi lesz? Ha így folytatjuk biztosan szeretné majd velem tartani a kapcsolatot. Nem mintha én nem lennék ezzel így, de ez a kapcsolat nem is létezik, csak azzal a lánnyal...Aki pedig nem én vagyok. Mégis annyira közelinek érzem magamhoz. Ő engem ismer. Az igazi Jillt. Már magam sem tudom, hogy melyik vagyok én. Harry összezavar.
- Gondoltam már. Elfuthatnánk. Fussunk el együtt! - hallottam meg érdes hangját egy pár perc után. Elfutni vele a gondok elől? Jó lenne, ha nem én lennék maga a gond. 
- Hmm... - jól esett, hogy ezt mondta. Minél mélyebb és meghatóbb dolgokat mondott nekem, annál nagyobb lett a lelkiismeret furdalásom, mégis annyira boldoggá tettek a szavai. 
- De csak a gyávák futnak el a gondok elől. - mondta halkan. Talán igaza volt. 
- Igen. De mennyivel jobb elbújni egy burok mögé? AZ nem gyávaság? - tettem fel ezt a kérdést neki és magamnak is egyszerre. 
- Kop-kop! - nyitott be Louis. Ijedten kaptam fel a fejemet és hirtelen nem tudtam, hogy mit kellene cselekednem. Louis mit tudhat? Hazudnom kéne? - Bocsi visszajöjjek később? - pillantott a kezemben tartott készülékre. 
- Holnap este beszélünk. - szóltam a telefonba és közben Louisnak ráztam a fejemet. Holnap este beszélünk? Lényegében igen. Lehet, hogy vele töltöm a napomat, de nem beszélek ezzel a Harryvel. Komolyan mint valami tudathasadásos őrült... 
- Ki volt az? - kérdezte és mosolyogva leült az ágyamra. 
- Umm... Csak a barátnőm. - dobtam magam mellé a telefont. Helyesebbnek gondoltam azt, hogy nem mondom el kivel beszéltem valójában. 
- Értem. Fárasztó nap volt nem? - dőlt el ágyamon. Tényleg az volt. Szinte körbejártuk az egész várost. 
- Nagyon. - helyeseltem. 
- Kérdezhetek valamit? - nézett fel rám. Már előre féltem, de csak bólintottam egyet. 
- Én..én kint vagyok a faladon? Mármint érted egy poszterem? Vagy én vagyok a legkevésbé kedvelt tag? Senkinek sincs a fejem a falán? - méltatlankodott. Azonnal felnevettem. Olyan volt mint egy megsértett kisfiú. Miután abbahagytam a kacagást, Lou továbbra is csak várakozóan bámult rám. 
- Nekem van egy ismerősöm aki kifejezetten Tomlinson fan. - nyugtattam meg. A húgom teljesen oda van érte. Már vagy 100 üzenetet hagyott, hogy mindenféle képen hozzak autogramot. 
- Te nem vagy az? - húzogatta idiótán a szemöldökét. 
- De. Teljesen. Egy-két éve még a csuklómra írogattam, hogy: Mrs.Malik és most itt vagyok. Ez annyira hihetetlen. - néztem kék szemeibe. Valójában csak egy mondatot idéztem fel ami nemrég megfogalmazódott fejemben. 
- De tényleg az. - vigyorodott el és széttárta karjait, majd magához húzott. 
- Uristen. Louis Tomlinson hozzám ért. - tátottam el számat, mire csak felnevettünk. Telefonomat újra kezembe vettem és tárcsázni kezdtem Vicky számát. 
- Most kit hívsz? - csúszott feljebb. 
- Majd meglátod. - hadartam. 
- Haló? - hallottam meg a vékony hangot a telefonból. 
- Szia! Ugye még nem aludtál? - kérdeztem, mivel a 10 éves húgocskám nem volt az a tipikus "éjszakai bagoly"-nak mondható. 
- Nem. - mondta egyszerűen. Nem volt valami feldobott hangulatban. 
- Csak azért hívlak, mert van itt valaki aki szeretne beszélni veled! - mosolyodtam el, bár tudtam, hogy ő ezt nem látja. A telefont Louis kezébe adtam. Kérdőn nézett rám, de elvette a telefont. 
- Hahó! - köszönt bele vigyorogva. Sajnos nem hallottam, hogy mit válaszol a kislány, de továbbra is várakozóan figyeltem. 
- Én Louis Tomlinson vagyok. - terült szét arcán egy még szélesebb mosoly. Pár pillanatig csak hallgatott, majd felém nyújtotta a telefont. - Azt hiszem megszakadt. - húzta félre száját. A képernyőre pillantottam és láttam, hogy a számláló még mindig pörög, tehát nem szakadt meg a hívás. Sokszor hülyül meg a telefonom szóval néhányszor megnyomogattam a a képernyőt, de semmi. Végül rákoppintottam a kihangosításra. Louis és én is figyelmesen hallgattuk, hogy mi történik. Csak ekkor lettünk figyelmesek egy vékony kis hangra és szipogásra. Vicky sírt. Louis meghatódva nézett rám. Szemeibe könnyek gyűltek. Nem is tudom, hogy mitől hatódott meg ennyire, hiszen annyi rajongó sír mikor találkozik velük. 
- Ne sírj kérlek! - emelte szájához a telefont. 
- Louis.. - szipogott tovább - annyira szeretlek! - hallatszott elcsukló hangja a telefonba. Engem is megmosolyogtatott. 
- Én is kis angyal! - mondta teljesen őszintén. Elképesztő mennyi szeretet vállt ki ez az emberből.
- Messze laktok? - nézett rám egy kis gondolkodási idő után Louis. Összeráncoltam a homlokomat.
- Mit akarsz? - kérdeztem ijedten. 
- Messze laktok? Most rögtön látni akarom ezt a kislányt! - mondta határozottan és felpattant az ágyról. A telefont kikaptam a kezéből és mielőtt válaszoltam volna, elköszöntem Vickytől és bontottam a vonalat.
- Louis éjszaka van. Most nem állíthatsz be oda! - térítettem észre, mire kicsit lenyugodott. 
- Holnap meglátogathatnánk! - ötlött eszébe egy újabb csodás ötlet. Igazából semmi gondom nem lett volna vele, de a családomat nem keverhetem a munkámba. És azt sem tudom, hogy ezt szabad-e, vagy hogy Mitch mit szólna hozzá. Biztosan nem helyeselné. 
- Őő..Hát ezt majd holnap megbeszéljük oké? Most már elég fáradt vagyok szóval... - tessékeltem ki a szobámból. 
- Neked is jó éjt! - szorongatott. 
- Jó éjt Louis! - nevettem fel. Én visszaültem az ágyba, de mikor Louis kinyitotta az ajtót Harrybe ütközött. Szívem nagyot dobbant. Mint két tini. Úgy buktunk le. Legalábbis olyan érzésem volt. Végül is ez nem furcsa. Csak átjött beszélgetni. Átjött beszélgetni? Ő sosem tenne ilyet? Miért jött?
- Heló haver. Mit akarsz? - állt meg előtte. Nem engedte be. Most már végképp tininek éreztem magam. Louist meg az apámnak. Eddig is szeretettek távol tartani Harrytől, mert tudták, hogy megakar fektetni. És ez így is volt, Én meg majdnem bele is mentem. Mint egy eszement rajongó. Mégis zakatolt a szívem, hogy tényleg átjött volna hozzám? Hogy most tényleg képes lett volna személyesen beszélni velem? 
- Téged kerestelek. Hol van a kulcs? - és máris elszállt ez az érzés. Sőt rosszabb lett. Csak a kulcsok miatt jött. Elmegy. Biztosan bulizni megy. Megint. Pedig amióta az éjszakákat végigbeszéljük már nem is járt. Most mégis. 
- Konyhapulton. Merre mész? - tette fel ezt a kérdést szerencsére. Meghaltam volna a kíváncsiságtól ha nem tudhatom. Márpedig én nem kérdezhettem csak úgy rá. Nem volt rá jogom. És amúgy sem válaszolta volna meg. 
- A bárba. - ahogy sejtettem. Bulizni megy. Inni. És csajozni. Tekintetünk egy percre találkozott össze csupán. Unottan nézett szemeimbe, míg én sírva tudtam volna fakadni attól, ahogyan viselkedett. Mielőtt tovább hallgathattam volna a beszélgetésüket az felálltam és még utoljára végigfuttattam szemeimet a tökéletes ajkain, smaragdzöld szemein és a rideg, de még így is kisfiús arcán, majd becsuktam az ajtót. Felsóhajtva dőltem vissza az ágyban. Valahol tudtam, hogy jó hogy így alakult, mégis rosszul éreztem magamat. Gyűlölöm, hogy nem tudom gyűlölni. Hajamból kihúztam a hajgumit, majd magamra húzva a takarót, lehunytam a szemeimet, amik nagyjából nyolc perc után azonnal ki is pattantak egy kopogás hallatára.

2015. június 21., vasárnap

4. Mikor kezdtem vele együtt érezni? - Jó éjt puszi

Sziasztok!


Tudom, hogy régen frissítettem a blogot, de megérkeztem a negyedik résszel és ígérem, hogy hamarosan hozom már a következőt is.

Örülnék a véleményeknek, szóval ha az időtök engedi, akkor pipáljatok, kommenteljetek és ha még nem tettétek meg, de olvassátok a blogot, iratkozzatok fel.

Ha elérjük a 10. feliratkozót, azonnal hozom a következő részt +egy 10 feliratkozós különkiadást is.
(Egy ideje a koncert hatása alatt vagyok és nem múlik! Ha van kedvetek írjátok komiba aki volt a koncerten, hogy hogy érezte magát és most, hogy érzi, mert nekem botrányosan letargikus a hangulatom azóta is! Elképesztő jó volt! [bocsi azoktól, akik nem voltak, tudom szörnyű ezeket olvasni és látni])
Az utolsó bekezdéseknél, valamiért nem engedi, hogy leszedjem a kiemelést, ne haragudjatok miatta!
Jó olvasást!

Louis megrázta a fejét. Nem haragudott. Még csak nem is érezte zavarban magát a kirohanásom miatt. Ahogy szemébe néztem, azonnal rájöttem, hogy ennek mi volt az oka. Egyetértett és együtt érzett velem.
- Tudom voltak köztetek veszekedések. - gondoltam végig, hogyan tudnék egy olyan témát felhánytorgatni, amihez sok érzelmet köthet. És az közösségi oldalakon folytatott csatája Zaynnel, biztosan sok érzelmet éleszt fel benne. 
- Már nem harcolok. És gyerekes dolog volt tőlem amiket csináltam. - láttam rajta, hogy tényleg bánja. Pedig nem kellett volna. 
- Én, vagyis mi rajongók hálásak vagyunk. És remélem tudod, hogy senki nem haragszik rád! Teljesen megértünk téged! - vezettem kezemet a hátára és ezzel próbáltam egy kicsit személyesebb helyzetbe kerülni vele. Rám pillantott.  Hirtelen közelebb került az arcunk egymáshoz, mint amennyire bekalkuláltam ezt a közeledést. Rémülten pillantottam a lábamra, de teljes tudatállapotomban voltam. És tudtam, hogy mi kell ahhoz, hogy ennél is közelebb akarjon kerülni hozzám. Nem tudtam megtenni. Képtelen voltam. Ő egy annyira jó ember. Csodálatos és annyi szeretet van benne, hogy az valami hihetetlen. Viszont valamit már kellett csinálnom. 
- Menjünk be. - nyújtotta ki karját, hogy előtte lépjek be az ajtón. Bólintottam, majd egy hosszú sóhajtás hagyta el a számat. Feladtam a tervemet, hogy Louis lesz az ember, akit, majd magamba bolondítok és nagyobb fájdalmat okozok neki ezzel, mint bármelyik másik fiúnak. 


Miután hazaérkeztünk azonnal a csodálatos lakosztályunk, hasonlóan csodálatos erkélyére siettem és Mitchet kezdtem tárcsázni. Foglalt volt a vonal, ezért csak helyet foglaltam az egyik széken. Lassan sötétedett. Annyira szép volt ez a város. Nem lehetett panaszkodnom, hiszen csodálatos itt lenni. Persze jól meg is fizetek érte. Vajon elég erős leszek, hogy úgy hagyjam el őket, hogy nem tálalok ki mindenről? Hogy nem fogok a búcsúzkodásnál a nyakukba borulni és elsírni, hogy mennyire sajnálom amit tettem velük? Talán a legrosszabb rész az ilyen melóknál az, hogy megszokd, ők valójában nem veled ilyen kedvesek, hanem a lánnyal akit alakítasz. És hogy nincs is igazi kapcsolatotok. De egyet ki kellett alakítanom. Méghozzá azzal, aki a legkevésbé sebezhető. Ez pedig egyértelműen nem Louis és nem is Niall. Liam egy erős személyiség, de ő tartja össze őket és nem lenne okos őt szétszedni, ha csak nem akarom az egész csapat vesztét. Így hát marad Harold. Nincs ok amiért azt mondanám, hogy más alkalmasabb lenne erre a feladatra, mint egy ilyen nagyképű, öntelt, bunkó, vonzó, férfias, és önző majom. 
Kezemen megpillantottam az éppen megjelenő libabőröket, ezért visszamentem a nappaliba. A faliórára pillantottam, ami pontban tíz órát mutatott. A fiúk mind a szobájukba vonultak, ezért alkalmasnak találtam az időt arra, hogy lezuhanyozzak. Mivel már reggel is célba vettem egyszer a fürdőt, minden cókmókommal berendezkedtem oda, így a helyiség felé vettem az irányt. A kilincs felé nyúlva, azonban lefagytam. Valaki megelőzött a fürdéssel. Fülemet az ajtóra nyomtam és hallgatózni kezdtem.
- Ooooh spaces betveen us keep getting deeper it's harder to reach ya even though I tryyyy.. - kezdem élesebben hallani ezt az édesen csengő hangot. Bár ismertem a hangját, mégis annyival másabb volt így hallani. Akaratlanul is mosolyra húzódtak ajkaim. Lassan egész testemmel az ajtónak dőltem, amíg az ki nem nyílt és rémülten kapálózva álltam meg az éppen kilépő test előtt. De még milyen test. Nem jöttem zavarba, csupán nem néztem a szemébe. A kulcs csontja alatt díszelgő két madárkát figyeltem és majd elképedtem a látványtól. Fecskék.
- Nem szeretem az őrült rajongókat, de ezúttal elnézem neked, hogy a fürdő ajtónál hallgatóztál. - vigyorgott és szarkasztikus hangjától kirázott a hideg. Utáltam, hogy ennyire el van szállva.
- Fecskék. - mondtam és továbbra is tetoválását fürkésztem, nem figyelve az előbb hangoztatott beszólására. Csupán azért leptek meg ezek ennyire, mert egy pontosan ugyanilyen madarat tetováltattam egy hónapja a fülem mögé. Furcsán nézett rám, de én hamar észbe kaptam. Hiszen tudnom kellene minden egyes tetoválásáról. Főleg amelyek ekkorák és ilyen látható helyen vannak. - Vagyis a fecskék. - mutattam most rájuk.
- Igen. - húzta össze szemöldökét. Hajából még csöpögtek a vízcseppek és végigfolytak kidolgozott mellkasán. Nagyot nyeltem. Hogy érezhetek ekkora vágyat egy ilyen ember iránt?
- Én most megyek. Fürdök. - haladtam el mellette,  de mielőtt bezártam magam mögött az ajtót, szemeimmel végigmértem a hátsó felét is, majd magamat figyelmeztetve abbahagytam ajkaim harapdálását és becsaptam az ajtót. Lehúztam magamról a hosszú ujjú pólómat és a csőnadrágomat, majd ujjaimmal kiakasztottam a melltartóm kapcsát.
- Juj, bocs elfelejtettem fogat mosni. - tárta ki az ajtót Harry, mire azonnal magamhoz szorítottam az épp kicsatolt melltartómat.
- Menj már ki! - rúgdostam hátulról, mivel kezeimet még nem sikerült szabaddá tennem. Nem jártam nagy sikerrel, mivel csak szájába vette a fogkeféjét és vigyorogva felém fordult. Ez már komolyan sok.
- Miért te kukkolhatsz én meg nem? - dőlt az ajtónak és kaján vigyorgásba kezdett.
- Nem kukkoltalak. Csak hallgattam, ahogyan énekelsz. - magyarázkodtam, de amint kimondtam rájöttem, hogy ez inkább mentegetőzésnek hangzott inkább.  Idiótán bólogatni kezdett, majd kivette szájából a fogkefét és közelebb lépett. Nem éreztem azt, hogy ennek itt lenne az ideje. Túlságosan is kellemetlen volt. Itt álltam és a fehérneműmmel takargattam a testemet. Mégis annyira elgyengített.
- Liam! Hahó! Valaki! - kezdtem kiabálni, mert tudtam, hogy nem bírtam volna sokáig. Nem akartam ilyen könnyen beadni a derekam, mert meg kellett szereznem Haryt és nem csak egy éjszakai kalandra. Az kellett, hogy bízzon bennem és kedveljen annyira, mint egy barátnőt. Bár jelenleg teljesen használhatatlannak tűnt a tervem. Egyetlen dolgot akart: szexelni. Teljesen ki volt éhezve és nekem nem volt elég ennyi tér, hogy vissza tudjam fogni magamat.
Csak megforgatta szemeimet, majd rám zárta az ajtót. Ezúttal kétszer is elforgattam a kulcsot a zárban és csak ezután álltam be a zuhany alá.

- A kutyát te szerencsétlen! - hallottam meg Louis hangját, amint kiléptem a fürdőből. Felnevettem, majd elindultam a szobám felé. Most mind a nappaliban foglaltak helyet. Niall épp az új kedvence után takarított. Nos, senki nem mondta, hogy szobatiszta, így a szőnyegre piszkított.
- Nem jössz ide? Nézünk egy filmet. - pillantottak felém, de én azonnal megráztam a fejemet. Ma mindenképp le kell adnom egy jelentést és időbe telik míg azt leírom és elküldöm a cégnek, mert egy rosszul megfogalmazott mondat és sokkal jobban elrontom őket, mint szeretném. Illetve kicsit se szeretném, de kell. Igen. Mert ezt kell tennem.
- Már kicsit fáradt vagyok. - mosolygok rájuk, majd jó éjt kívánva, eltűnök az ajtóm mögött. Folyton csak az a szám megy a fejembe, amióta hallottam, ahogyan Harry énekli. Dúdoltam, néha énekeltem, ha véletlen tudtam a szöveget. Kinyitottam a bőröndömet és magamra vettem a fehérneműmet, majd egy pólót, ami még az apámé volt. Imádtam ebben aludni. Főleg ha nem otthon voltam. Melegséget és biztonságot árasztott.
- Kop-kop! - nyitott be Harry. Hát sosem adja fel?
- Szia. - mosolyogtam rá, majd az ágyamra ültem. Valójában egy kicsit sem örültem annak, hogy bejött, de a lány aki most vagyok, repesett a boldogságtól. - Miért jöttél? - kérdeztem és megütögettem magam mellett az ágyat, ahol helyet is foglalt.
- Csak egy jó éjt pusziért. - villantotta meg újra fogait és ezzel megjelentek arcán az apró gödröcskéi is. Tudtam, hogy ő tényleg csak egy csajozógép és hogy valószínűleg minden percben megjátssza magát, de legalább kevésbé volt bennem rossz érzés amiatt, hogy én is ugyanezt teszem. Megjátszom magamat.
Felnevettem, majd felé hajoltam és egy puszit nyomtam az arcára. Hálásan és elégedetten pillantott rám. Talán el kellene tekintetem az első este történt dolog felett. Hiszen az alkohol mindenkiből kihozza a vadállatot. Talán nem is olyan öntelt. Talán nem is olyan felszínes. Nem kellene ennyi előítélettel néznem rá, hiszen ő is csak egy ember. Követhet el hibákat és ilyen nyomás alatt, sokan tesznek rossz dolgokat, és ez még semmi a többihez képest. Lassan talán kezdek tényleg a rajongójukká válni. Hiszen kezdek eltekinteni minden hibájuk felett és bár nem ismerem őket, a világért se tudnék közvetlen fájdalmat okozni nekik. Itt például Louisra gondoltam. Harrynek se szerettem volna rosszat. De ő közeledett felém és bár csak a testi kapcsolat miatt, én mégis úgy érzem, hogy izzik köztünk a levegő. Talán őrültség ezt gondolni, de talán a lányt akit játszok, Harry már rég levette a lábairól. Már rég az övé az a lány. De ő nem vagyok én. Hiszen én nem érzek semmit velük kapcsolatban. És az, hogy  fizikailag vágyok rá, az semmilyen érzelmi kötődéshez nem vezet.
- Szóval ezért nem hagyod, hogy a közeledbe férkőzzek ugye? Ezért utasítasz vissza? - nézett a pólómra. A kérdéseket inkább magának tette fel és nem nekem. Először nem tudtam mire gondol. - Otthon vár a barátod. - mosolygott rám.
- Nem. - ráztam meg a fejemet azonnal.
- Nem? - kérdezte és tekintetét olyan mélyen fúrta az enyémbe, hogy szinte már fájdalmas volt. Most képtelen lettem volna hazudni neki, de szerencsére erre nem is volt szükség.
- Nem. - mondtam újra, már sokkal magabiztosabban.
- Akkor még szűz vagy? - kérdezte ugyanolyan komolysággal a hangjában mint eddig. Rosszallóan pillantottam rá. Hogy tehet fel egy ilyen kérdést? Egy ilyen személyes kérdést szemrebbenés nélkül? - Vagy miért nem engeded, hogy ennél is élvezetesebbé tegyem az itt létedet? Már voltam egy rajongómmal. Ő sokkal könnyebben adta magát. - helyezte combomra a kezét. Felháborodottan álltam fel helyemről.
- Nem vagyok szűz. És ilyen nehéz elképzelni azt, hogy van még olyan rajongótok aki nem dobja oda magát, hogy "bassz meg aztán szevasz!"? Már ne haragudj, de nem félsz, hogy mindenkit elvesztesz aki eddig oda volt érted? Mi hittünk abban, hogy nem vagy olyan, mint ahogyan a szennylapok leírnak. De úgy tűnik tévedtünk. - komolyan, lassan magamra sem ismerek. Mint egy igazi drámakirálynő. Harry szemeit forgatva dőlt hátra ágyamon. Nem tudom, hogy mi játszóthatott le benne. Hogy megérintették- e a dolgok, amiket a fejéhez vágtam az imént. De pasiból van. És gondolom nincs ideje randira vinni a lányokat... De miért gondolkozom ezeken a dolgokon? Hiszen ez még nem ok arra, hogy kihasználja a rajongóit. Mondjuk az előbb egyes számban beszélt. Tehát tényleg lefeküdt már egy rajongóval.
Újra ágyamra ültem és tovább folytattam a gondolatmenetemet. Bár ha jobban belegondolok, szerintem azok után amiket olvastam a rajongókról, az életüket adnák, hogy egy estét eltöltsenek vele. Nem is tudom erre eddig miért nem gondoltam. Gondolkozz a rajongók agyával! Végül is mi baj lehet belőle? A testem úgyis vonzódik hozzá. És erősen kétlem, hogy nem élvezném. Nem kell aggódnom, hiszen ő sem önmaga és én sem vagyok az. Nem kell őszintének lennem. Nem kell viszonoznom a gesztust, amit ő sem adott meg.
- Picsába vele! - fordultam hátra és ekkor kipattantak a szemei. Felült és értetlenkedve nézett rám. Közelebb csúsztam, majd mélyen szemébe néztem. Leheletét megéreztem az ajkaimon. Gerincemen végigfutott a hideg. Ajkaimat kezdte bámulni. De nem csókolt meg. Meleg kezeivel pólóm alá nyúlt én pedig engedtem neki. Oldalamon felvezette kezeit, majd eldöntött az ágyon. Nyakamba csókolt. Szemeimet lecsuktam és megnyaltam ajkaimat.
Harry izgatott, de túlságosan aggódtam. Próbáltam nem gondolkodni a sok hazugságon, a sok rossz döntésen.
- Ígérem nem bánod meg. - suttogta érzékien a fülembe, amitől a hideg rázott ki.
- Ne! - állítottam mégis le, mikor egy furcsa érzés kapott el. Nem akartam vele lefeküdni. Vagyis le akartam, de csak az egyik felem. A másik erősen tiltakozott. De már nem tudtam, hogy melyik az igazi és melyik a hamis. Azt hiszem néha Harry önmagát adta, néha pedig nem. És én túlságosan is kedveltem azt a Harry Stylest. Olyan volt mint a többi fiú. Olyan őrült és életvidám.
Kezeit kihúzta pólóm alól, majd felállt és egyszerűen az ajtó fele kezdett sétálni.
- Harry.. - csuklott el a hangom, de mielőtt folytathattam volna, becsukta az ajtót.
- Csak beszélgettünk. - hallottam, ahogyan mély hangján dobálja a szavakat a nappaliban ülő fiúknak. Tudni sem akartam, hogy egyáltalán komolyan tudják-e venni ezeket a szavakat az ő szájából. De miért is érdekelt engem, hogy mit gondolnak ők rólam? Most például biztosan azt, hogy egy szegény és ártatlan rajongójukat megbántotta Harry. De azt akartam, hogy tudják nem így van. Pedig így volt. Megbántott. De egyszerűen egybefolyt a két személyem. Meg voltam bántva. Nem tudtam, hogy kire haragudjak, rá vagy magamra. Annyit gondolkoztam már Harryn. Azon, hogy miért lett ilyen. Annyi videót láttam. Egy éve még nem volt ilyen. Nem volt ilyen magába zárkózott rossz fiú. Akkor még más volt. És azért ez a munkám, mert jobb emberismerős vagyok, mint a többi ember. Nem vagyok biztos semmiben, de azt hiszem, hogy ő fél. Fél attól, hogy nem azt várják tőle, hogy önmaga legyen, hanem az akit megalkottak a magazinok, és a fanok által írt sztorik, vagy éppen levelek amiket kap. "Mi hittünk abban, hogy nem vagy olyan, mint ahogyan a szennylapok leírnak. De úgy tűnik tévedtünk." - csengtek szavaim a fülemben. És csak ekkor jöttem rá, hogy mennyire megbánthattam ezekkel a szavakkal. Fejemben volt, ahogyan hátra dől az ágyon. Ahogy lehunyja szemeit. Tényleg fájt neki, hogy ezt mondtam? Nem tudtam másra gondolni, de valamivel el kellett terelni a gondolataimat.
Felnyitottam a laptopomat és írni kezdtem a jelentést. Nagyjából negyed órája írtam, mikor észrevettem, hogy még mindig az említett számot dudorásztam. Rákerestem a neten és a szövegét kezdtem olvasgatni, amíg meg nem szólat a telefonom.
- Szia. - szóltak bele, mikor benyomtam a "hívás fogadása" gombot. Észrevétlen mosolyra húzódtak ajkaim.
- Szia Harry. - köszöntem én is. Miért hív? Hiszen csupán két fal választ el minket. Nem mondott semmit, de levegővételét hallottam a telefonon keresztül. - Figyelj nem kell ezt tenned. Azt hiszed elvárom, hogy legyél a nagy és híres Harold Edward Styles? A nagy nőcsábász? Nem ezt akarom. Hidd el nekem. Neked fáj? Fáj, hogy megbántasz tudom. Mert szereted a rajongóidat. Tudom, hogy így van. Mi történt? Miért félsz, hogy nem mersz az lenni aki vagy? Éppen mi vagyunk azok, akik elfogadnak téged. Mitől rettegsz ennyire? Tudjuk, hogy nem vagy meleg. Mi tudjuk, hogy ki vagy hidd már el és ne próbálj becsapni minden szavaddal! - mondtam. Fogalmam sincs, hogy ez honnan jött. Csupán azt tudtam, hogy bár a helyzetünk más volt, én is ugyanezt éltem át csak másképp. Hisz megszeretem az embereket akikkel vagyok. Tudom, hogy ők is szeretnek, de becsapom őket, mert nem ismerik meg azt, aki igazából vagyok. Csak is ezért tudtam ezt így felismerni és el is mondani neki. Bár még nekem is fájt kimondani ezeket a szavakat. Vártam, hogy mondjon valami, de csak az egyre szaporább lélegzetét hallottam.
Who’s gonna be the first one to start the fight? - (Ki lesz az első, aki elindítja a küzdelmet?) - kezdett énekelni. Azonnal felismertem és a laptopom képernyőjére pillantottam, majd én is énekelni kezdtem.
- Who’s gonna be the first one to fall asleep at night? - (Ki lesz az első, aki elalszik este?) - Who’s gonna be the last one to drive away? - (Ki lesz az utolsó, aki elhajt?) - Who’s gonna be the last one to forget this place? - (Ki lesz az utolsó, aki elfelejti ezt a helyet?) - We keep taking turns - (Felváltva tartjuk) - Will we ever learn? - (Meg fogjuk valaha tanulni?) - The spaces between us - (Az űr köztünk) - Keep getting deeper - (Egyre nagyobb) - It’s harder to reach her - (Nehezebb elérni) - Even though I've tried - (Annak ellenére, hogy én próbáltam) - Spaces between us - (Az űr köztünk) - Hold all our secrets - (Őrzi minden titkunkat) - Leaving us speechless - (Így nekünk hangtalan) - And I don’t know why - (És nem tudom miért) - énekeltük felváltva, majd az utolsó sort együtt.- Who’s gonna be the first to say goodbye? - (Ki lesz az első, aki kimondja: Viszlát?) A könnyeim szinte elárasztották az arcomat. Ennek sokkal mélyebb értelme volt egy egyszerű éneklésnél. Én nem vártam tőle, hogy mondja ki igaz amiket mondtam, vagy válaszoljon a kérdéseimre, de ezzel megtette mindezt. Olyannyira meghatott, hogy talán a legkellemetlenebb helyzetbe kerültem az eddigi akcióm során. Mikor kerültünk ennyire egy hullámhosszra? Mikor kezdtem vele együtt érezni? És mikor nyíltunk meg így egymás előtt úgy, hogy ne áruljunk el semmi olyan dolgot magunkról, amit nem szabad? Túlságosan fájdalmassá tette nekem azt, hogy most tovább csináljam ezt... Talán csak fáradt voltam. Talán csak kimerültem. Aludnom kellett. - Jó éjt Jill. - hallottam meg rekedtes hangját. Nem úgy beszélt, ahogyan szokott. A hangja olyan volt, mint mikor énekel. Szóval ilyen amikor őszinte? - Jó éjt Harry. - suttogtam és közben benyeltem könnyeimet, azt remélve, hogy nem hallotta meg. Már nem az örömtől sírtam. Nem is meghatódottságtól. Fájt, hogy ezt kell tennem velük, de legfőképp az, hogy ezek után ezt kell tennem Harryvel. Szerettem volna, hogy velem maradjon. Hogy ne utáljon meg, mert ez valami különleges és én ezt éreztem. De ez lehetetlen volt. Hazugsággal indítottam. Nem szabadna reménykednem sem. Csak koncentrálnom kellett volna, de ez az ami nem ment..